Benito Mussolini – interjú 1933

Emil Ludwig interjúja (Talks with Mussolini) 1933
Fordította Zalotay Melinda (a Szellemidézés – a nagy interjúkönyv magyar kiadásához)
Digitalizálta Alchemist
Szerkesztette Zerolem

Valaki megajándékozott a Machiavelli édition de luxe egy példányával, amely kiadást a fasiszta állami kiadóvállalat némileg túlzott buzgalommal a Ducénak ajánlva jelentetett meg. Persze még mindig jobb, ha egy diktatórikus kormányzat nyíltan beismeri kötődését a diktátorok nagy tanítójához, mintha csak titokban cselekedne az útmutatásai szerint, továbbra is szitokszóként használva a „machiavellista” jelzőt. Amikor Nagy Frigyes még csak koronaherceg volt, megírta moralizáló Anti-Machiavellijét. A későbbiekben aztán már őszintébb hangot ütött meg, és nyíltan Machiavelli elveivel összhangban kormányzott.

– Korán megismerkedett Machiavelli főművével, A fejedelemmel? – kérdeztem Mussolinitől.

– Apám esténként felolvasott belőle, amikor a kovácsműhely kályhája mellett melegedtünk és saját szőlőnkből származó vin ordinaire-t iszogattunk. Nagy hatást tett rám. Negyvenéves koromban újból elolvastam Machiavellit, és akkor a hatása még jobban elmélyült.

– Furcsa dolog – mondtam -, hogy egyes szerzők, mint például Machiavelli is egy ideig nagyon szépen hatnak, majd alászállnak az ismeretlenségbe, de csak azért. hogy egyszer új életre keljenek. Mintha évszakok váltakoznának itt is.

– Amit mond, az a nemzetekről feltétlen igaz. Van tavaszuk, telük, egymás után többször is. Míg végül elenyésznek.

– Épp ezért, mert vissza-visszatérő évszakokat figyelhetünk meg a nemzetek életében, nem rettenek meg attól, hogy Németországban most tél van – mondtam. – Több mint száz évvel ezelőtt Németországra gonosz idők jártak, és Goethe ekkor kigúnyolta azokat. akik „pusztulásunkról” beszéltek. Tanulmányozott-e valakit a mi politikai nagyságaink közül?

– Bismarckot – vágta rá azonnal. – Konkrét politikai lépéseit tekintve százada legnagyobb emberének tartom. Az én szememben ő soha nem pusztán az a kemény léptű komikus figura volt, akinek kopasz fején három szál haj ácsingózik. Az ön könyve is megerősítette a véleményemet arról. hogy milyen sokoldalú és komplex személyiség. Németországban ismerik az emberek Cavourt?

– Csak nagyon kevéssé – feleltem. – Sokkal többet tudunk Mazziniról. Nemrégiben olvastam egy nagyon szép, Károly Alberthez írt Mazzini-levelet, ha jól emlékszem 1831-ből vagy 1832-ből: a költő megszólítja a herceget. Helyesli-e Károly Albert lépését, hogy parancsot adott Mazzini lefogására, ha az megpróbálja átlépni a határt?

– Az a levél – mondta Mussolini – egyike a valaha írt legszebb dokumentumoknak. Károly Albert személyét mi olaszok sem látjuk még tisztán. Nemrégiben kiadták a naplóját, amely jelentősen megvilágítja személyisége pszichológiáját. Először természetesen a liberálisokhoz húzott. Nagyon különleges politikai helyzetben történt az, hogy 1832-ben, illetve nem, hanem 1833-ban a szardíniai kormány halálra ítélte Mazzinit.

Ez a válasz olyannyira óvatosnak tűnt, hogy muszáj volt nyíltabban fogalmaznom, ha be nem vallott, de kitartó szándékom szerint jelen és múlt összehasonlításához akartam kilyukadni.

– Ez ugye akkoriban történt, amikor a Ifjú Itáliát illegálisan terjesztették? Nem gondolja, hogy ilyen kiadványok minden cenzúra alatt megjelennek? Ön is bebörtönözné Mazzinit?

– Semmi esetre sem – felelte. – Ha valakinek elképzelései vannak, az csak bátran jöjjön el hozzám és megbeszéljük a dolgot. Amikor Mazzini azt a levelet írta inkább az érzelmei, mint a racionalitás vezették a tollát. Piemontnak akkoriban csupán négymillió lakosa volt, amellyel nem valószínű, hogy szembeszállhatott volna a harmincmilliós, nagyon erős Ausztriával.

– Mindenesetre Mazzinit bebörtönözték – folytattam. – Nem sokkal később Garibaldit halálra ítélték. Két generációval később ön is börtönbe került. Vajon nem kellene-e mindebből levonnunk azt a tanulságot, hogy egy uralkodónak alaposan meg kell fontolnia, hogyan bünteti meg politikai ellenfeleit?

Arra céloz, hogy nekünk itt, Itáliában nem szokásunk ezt alaposan megfontolni? – kérdezett vissza Mussolini némileg fűtött hangon.

– Önök visszaállították a halálbüntetést. – Valamennyi civilizált országban létezik halálbüntetés, Németországban épp-úgy, mint Franciaországban vagy Angliában. – Mégiscsak Olaszországból, Beccaria elméjéből eredt – erősködtem tovább – a halálbüntetés eltörlésének eszméje. Miért élesztették fel újra?

– Éppen azért, mert olvastam Beccariát – mondta Mussolini egyszerűen, minden irónia nélkül, és a legnagyobb higgadtsággal folytatta: – Amit Beccaria ír, az ellentétben áll mindazzal, amit az emberek gondolnak. Ezenkívül azután, hogy Olaszországban eltörölték a halálbüntetést, a főbenjáró bűnök száma rettentően megszaporodott. Angliához hasonlítva mondjuk öt-egy Olaszország javára. Ebben az ügyben kizárólag szociális megfontolások vezérelnek. Nem Szent Tamás mondta-e, hogy jobb az üszkösödő végtagot levágni, ha ezzel megmenthetjük magát a testet? Mindenesetre a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel kezeljük az ügyet. Csak a beismert és különös kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság bűnében alkalmazható halálbüntetés. Nemrégiben két gazember megrontott, majd utána meggyilkolt egy ifjút. Mindkét elkövetőt halálra ítélték. Nagyon nagy figyelemmel kísértem végig a pert. Az utolsó pillanatban legyőzhetetlen kételyeim támadtak. A két elkövető közül az egyik visszaeső bűnöző volt, aki beismerte a tettét; a másik, egy jóval fiatalabb, büntetlen előéletű férfi ártatlannak vallotta magát. Hat órával a kivégzés előtt ez utóbbit kegyelemben részesítettem.

– Ennek a történetnek a „Diktatúra előnyei” c. fejezetben volna a helye… -mondtam én. A visszavágás gyors volt és nem nélkülözte a gúnyt.

– A másik lehetőség az államgépezet, amely anélkül őröl, hogy bárkinek hatalma lenne megállítani.

– Esetleg hagyjuk ezt a veszélyes témát, és folytassuk inkább Napóleonnal.

– Csak rajta!

– Korábbi beszélgetéseink ellenére sem tudom eldönteni, hogy ön példaképnek vagy intő példának tartja őt.

Hátradőlt a székében és komor ábrázattal, fojtott hangon mondta: – intő példának. Soha nem tekintettem Napóleont példaképemnek, már csak azért sem, mert semmilyen szempontból nem hasonlíthatom magamat hozzá. Az tevékenysége más természetű volt, mint az enyém. Ő bevégzett egy forradalmat, míg én elindítottam egyet. Életműve nyilvánvalóvá tett számomra jó néhány olyan hibát, amelyet bizony nem könnyű elkerülni. – Mussolini az ujjain mutatta: –Nepotizmus. A pápasággal való csatározás. Járatlanság a pénzügyi és gazdasági életben. Pusztán annyit látott a témából, hogy a győzelmei után növekszik a kötvények értéke.

– Vajon mi okozta a vesztét? A történészek szerint Anglia szikláin futott zátonyra.

– Ez ostobaság – válaszolta Mussolini. – Napóleon, ahogy azt ön is kifejtette, saját egyéniségének az ellentmondásain vérzett el. Hosszú távon mindig ez okozza egy ember bukását. Birodalmi koronát akart! Dinasztiát alapítani! Pedig ő első konzulként volt hatalma csúcsán. Bukása a birodalma megalapításával kezdődött. Beethovennek teljes mértékben igaza volt, hogy visszavonta az Eroica ajánlását. A koronája sodorta a korzikait újabb és újabb háborúkba. Hasonlítsa össze Cromwellel. Ez utóbbi felülmúlhatatlan elképzeléssel rendelkezett: totális államhatalmat akart, háború nélkül.

Kiemelkedő fontosságú ponthoz sikerült elvezetnem őt.

– Vagyis létezhet imperializmus Impérium nélkül?

Legalább féltucat különböző fajta imperializmus létezik. Semmi szükség hozzá birodalmi címerre. Sőt, az valójában inkább csak veszélyes. Minél kiterjedtebb egy birodalom, annál gyorsabban éli fel természetes energiáit. Mindezek ellenére az imperializmus irányában tett lépések az emberiség egyik elemi erejű vonzódását, hatalomvágya kifejeződését jelentik. Manapság a dollár a legfőbb imperialista, de létezik vallási imperializmus, sőt még művészi imperializmus is. Bárhogy is van, mindez az emberi életerő jelképe. Amíg az ember él, addig imperialista. Ha meghalt, véget ér számára a birodalom.

Ezekben a pillanatokban Mussolini kifejezetten napóleoni ábrázatot öltött, Lefévre 1815-ös rézkarcát jutatta eszembe. De vonásain a feszültség hamarosan felengedett, és halkabb hangon folytatta:

 – Természetesen minden birodalom eljut egyszer a csúcspontjára. Mivel mindig egyetlen rendkívüli ember alkotása, magában hordja önnön rothadásának csíráit. Mint minden, ami rendkívüli, a mulandósággal eljegyzett elemeket is tartalmaz. Talán eltart egy vagy két évszázadig, de lehet, hogy nem tovább tíz évnél. A hatalom kívánása.

– Csak háborúval lehet fenntartani?

– Nem csak azzal – felelte, és itt egy kissé didaktikus hangot ütött meg

– Ez nem is lehet kérdéses. A trónusoknak szükségük van háborúkra, hogy ne inogjanak, de a diktatúrák olykor meglehetnek nélkülük is. Egy nemzet ereje számos tényezőtől függ, és ezeknek nem mindegyike katonai jellegű. Mégis be kell látnom, hogy mind ez ideig – ami az általános közvélekedést illeti – a nemzetek helyét katonai erejük alapján jelölték ki. Jelen pillanatig az emberek egy nemzet összenergiáinak szintézisét a háborúra való képességében látják.

– Vagy mondjuk inkább, hogy tegnapig abban látták – vetettem közbe.

– Mi lesz holnap?

– Holnap? – visszhangozta szavamat szkeptikusan. – Talán igaz, hogy a háborúcsinálás képessége már nem a legmegbízhatóbb kritériuma a hatalomnak. A holnapnak tehát valamiféle nemzetközi autoritásra van szüksége. Arra, hogy legalább kontinensekként egységesek legyünk. Amint elértük az államok egységét, fel

fog merülni a kontinensek egységének a szükségessége. De ami Európát illeti, ez roppant nehézségekkel fog járni, hiszen minden egyes nemzetnek megvan a maga sajátos arculata, nyelve, megvannak a szokásai, példaképei. Ha minden egyes nemzet ezeknek a jellegzetességeknek egy bizonyos százalékát (mondjuk X százalékát) teljes eredetiségükben megőrzi, ez ellenállást kelt mindenféle egységesítéssel szemben. Amerikában mindez kétségkívül egyszerűbb. Negyvennyolc állam, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, és amelyeknek történelme oly rövid még, sokkal könnyebben őrzi meg egységét.

– De az is nyilvánvaló – szóltam közbe -, hogy minden nemzet rendelkezik Y százalék olyan jellegzetességgel, ami tisztán európai.

– Ez az egyes nemzetek hatókörén kívül eső dolog. Napóleon meg akarta teremteni Európa egységét. Európa egységesítése volt legfőbb ambíciója. Mára már talán nagyobb lehetőség van egy efféle egységesítésre, de csakis azon az ideális síkon, ahogy Nagy Károly, vagy V. Károly megpróbálta, az Atlanti-óceántól az Urálig.

– Vagy talán csak a Visztuláig.

– Igen, esetleg csak a Visztuláig.

– Az ön elképzelése szerint ez az egységes Európa fasiszta uralom alatt állna?

– Mi az, hogy uralom? – szegült ellenem. – Nálunk Olaszországban a mi fasizmusunk uralkodik. Talán vannak olyan elemei, amelyeket más nemzetek is átvehetnek.

– Én önt mindig mérsékeltebbnek találom, mint más fasisztákat – mondtam. -Azt hiszem meglepődne, ha meghallaná, mit kell egy külföldinek végighallgatnia Rómában. Talán ugyanez volt a helyzet a pályája csúcsán álló Napóleon uralma alatt is. Jut eszembe, esetleg meg tudná magyarázni nekem, miért, hogy a császár soha nem házasodott végleg össze a fővárosával, miért maradt mindörökre „Párizs vőlegénye”?

Mussolini mosolygott és franciául kezdte válaszát.

– Ses manières n’étaient pas très parisiennes (A habitusa nem volt igazán párizsi). Talán mert volt benne valamiféle hajlam a vadságra. De ami főbb, sok ellensége akadt. A jakobinusok ellene voltak, mert megsemmisítette a forradalmat; a királypártiak is, mivel trónbitorló volt; a vallásos érzületűek is, mert ellenszegült a pápának. Csak a köznép szerette őt. Nekik bőven volt mit enniük az uralma alatt, és rájuk jobban hatott a dicsőség, mint a műveltebb osztályokra. Nem szabad elfelejteni, hogy a dicsőség az érzelmek és nem a logika dolga.

– Milyen együttérzéssel beszél Napóleonról! Úgy tűnik, iránta érzett tisztelete nem tűnt el attól, hogy ön is hatalomra került és így alkalma nyílt személyes tapasztalataival összevetnie a császár helyzetét.

– Valóban nem, sőt épp ellenkezőleg, tiszteletem csak fokozódott iránta.

– Még ifjú tábornok korában Napóleon egyszer azt mondta, hogy egy üresen álló trónus látványa mindig felkeltette a vágyát, hogy beleüljön. Erről mi a véleménye?

Mussolini elkerekítette a szemét, ahogyan tenni szokta, ha ironizálni támad kedve, de egyidejűleg mosolygott is.

– Napóleon császárságának ideje óta – mondta – a trónusok sokat vesztettek vonzerejükből.

 – Ez bizony igaz – feleltem. – Manapság senki nem akar király lenni. Amikor nemrégiben azt találtam mondani Fuadnak, Egyiptom királyának, hogy: „a királyokat szeretni kell, a diktátorokat pediglen félni”, ő felkiáltott: „mennyire szeretnék diktátor lenni!” Feljegyzett-e már a történelem olyan trónbitorlót, akit szerettek volna?

Mussolini, akinek az arckifejezése többnyire előre elárulta, miféle választ fog adni (hacsak nem akarta direkt eltitkolni), ismét komoly ábrázatot öltött. A lankadatlan feszültség eltűnt a vonásaiból és így sokkal fiatalabbnak látszott, mint általában. Rövid szünet után, s még akkor is habozva felelt:

– Talán Julius Caesar. A Caesar elleni sikeres merénylet az emberiség egyik nagy tragédiája. Ő egyedülálló volt abból a szempontból, hogy egyesítette magában a hősök hősiességét és a bölcsek bölcsességét. A lelke legmélyén filozófus volt, aki mindent sub specie eternitatis (az örökkévalóság felől) látott. Igaz, a dicsőség rabja volt, de ez az ambíció nem szakította el őt az emberek közösségétől.

– Vagyis mégis lehetséges az, hogy egy diktátort szeressenek?

– Igen – felelte Mussolini megújult határozottsággal. – Feltéve, ha félnek is tőle egyúttal. A tömegek az erős férfiakat szeretik. A tömeg olyan, mint egy nő.

– A nagyszerű pályafutások tanulmányozásakor – kezdtem – mindig különös figyelmet szenteltem annak a szempontnak, hogy vajon hogyan viselkednek azok az emberek, akik karrierjük során kitörnek nevelkedésük köreiből. Hogyan teremtenek összhangot egyrészről régi barátaikkal való kapcsolatuk, másrészről a megváltozott helyzetük által rájuk kényszerített magány között? Ennek tudatában egyéniségük lényege, vagy legalábbis annak egy része világosodhatik meg előttünk. Mit tesz egy ember, ha efféle konfliktus támad a készséges emberiesség és hatalmi kötelezettségei között? Vajon természetes-e, hogy a trópusoktól eljusson az Északi-sarkig? Mondja el nekem, kérem, hogy mi történik, ha egy volt bajtársa belép ebbe a szobába! Hogyan lehet elkerülni, hogy feléledjen egy-egy régi nagy vita? Egyszer azt írta (és ez egy nagy mondás), hogy: „Azért vagyunk erősek, mert nincsenek barátaink.”

Mussolini nem mozdult, mégcsak a kezével sem jelzett; volt azonban valami szokatlan, valami majdnem gyerekes az arckifejezésében, ami elárulta, hogy a felvetett téma mélyen érinti. Amikor végül válaszolt, számomra nyilvánvaló volt, hogy szavai hűvösebben csengenek, mint ahogy azt érzései indokolttá tennék, és csak keveset árul el érzelmeiből és gondolataiból.

– Nekem nem lehetnek barátaim. Nekem nincsenek is barátaim. Először is a vérmérsékletem miatt; másodszor pedig az emberiségről vallott nézeteim miatt. Éppen ezért kerülöm a bizalmas viszonyt és a bizalmas beszélgetéseket. Ha egy régi barátom megkeres, a találkozás mindkettőnk számára kínos, épp ezért nem is tart sokáig. Csak távolról kísérem figyelemmel régi bajtársaim pályafutását.

– Mi történik akkor, ha egy régi barátból ellenség válik, ha egy régi barát megrágalmazza önt? – kérdeztem saját tapasztalataimból kiindulva. – A régi barátok közül kik maradtak a leghűségesebbek? Vannak-e olyanok, akiknek a kirohanásai még ma is komolyan aggasztják önt?

Ez sem hatotta meg.

– Ha valaki a barátomból az ellenségemmé lesz, az a fontos, hogy megtudjam, közéleti ellenség-e, mert ha igen, akkor felveszem vele a harcot. Ha nem, akkor nem érdekel. Amikor néhány volt munkatársam megtámadott a sajtóban, mondván, elsikkasztottam a Fiuménak szánt pénzeket, az bizony elmélyítette a mizantrópiámat. A leghűségesebb barátaim emlékét a szívembe zártam, de ezen túlmenően ők is tartják a három lépés távolságot. Épp azért, mert lojálisak. Nem várnak hasznot vagy előléptetést tőlem, így aztán csak ritka alkalmakkor keresnek fel néhány percre.

– Rájuk, vagy inkább másokra bízná-e szívesebben az életét? – kérdeztem. – Néhányukat a Nagytanács Örökös tagjaivá tette.

– Hármójukat és csak három évre – felelte hűvösen.

– Jelen pozícióját figyelembe véve meg kell kérdeznem, mikor érezte magát legmagányosabbnak. Ifjúkorában-e, mint D’Annunzio; akkor, amikor látszólag a legszorosabb kapcsolat fűzte elvtársaihoz; vagy pedig most?

Most – válaszolta pillanatnyi habozás nélkül. – De a korábbiakban sem gyakorolt rám senki döntő befolyást – folytatta rövid szünet után.

– Alapvetően mindig is egyedül voltam. Ráadásul ma, bár nem csuktak börtönbe, ettől csak még inkább fogoly vagyok.

– Hogy mondhat ilyet? – kérdeztem meglehetős indulattal a hangomban. – Ha a világon bárki más mondaná ezt, az érthetőbb lenne.

– Miért? – kérdezte, és látszott, hogy izgalmam az ő figyelmét is felkeltette.

– Mert senki a világon nem cselekedhet szabadabban, mint Ön – feleltem.

Mussolini békülékenységet mutatva igy felelt:

 – Ne higgye, hogy sorsommal akarok perlekedni. Ennek ellenére egy bizonyos pontig kitartok amellett, amit mondtam. Az emberek hétköznapi ügyeivel való érintkezés, a tömegben való spontán elvegyülés – mindez az én pozíciómban már nem lehetséges.

– De hiszen csak el kell mennie sétálni!

– Ahhoz álarcot is kellene öltenem – mondta. – Amikor egyszer – álarc nélkül – elindultam a Via Tritonén, hamarosan több száz fős tömeg vett körül. Egyetlen lépést sem tudtam tenni. De még ha így van is, valójában nincs ellenemre a magány.

– Ha az egyedüllét kedves az ön számára – kérdeztem -, hogyan bírja ki, hogy emberek sokaságával kell folyamatosan kapcsolatba lennie?

– Úgy – felelte -, hogy csak a mondandójukra figyelek oda. Nem engedem, hogy kapcsolatba lépjenek lelkem legbelsőbb rejtekeivel. Nem indítanak meg jobban, mint ez az asztal, avagy a rajta heverő papírok. Körülvehetnek mindannyian, magányom sértetlenül kerül ki köreikből.

– Ez esetben – kérdeztem – nem tart-e attól, hogy elveszítheti lelki egyensúlyát? Emlékszik-e még arra, hogy a hatalma teljében levő Caesar, miközben éppen ünnepelték őt a Fórumon, mindig maga mellett tartott egy rabszolgát, akinek az volt a feladata, hogy a dolgok kicsinységére emlékeztesse őt?

– Természetesen mindezt nem felejtem el; annak a rabszolgának a dolga az volt, hogy emlékeztesse császárát: „ember vagy, nem isten”. Manapság ilyesmire

nincs szükség. Én legalábbis soha nem mutattam semminemű hajlandóságot arra, hogy istenségnek képzeljem magam, sőt, mindig nagyon is tisztában voltam halandó ember mivoltommal, azzal, hogy ennek megfelelően a halandó emberek szenvedélyei irányítanak.

Nyilvánvaló volt, hogy mind ez ideig az érzései szóltak belőle, most viszont hűvösebb hangvételben folytatta.

– Ön már régóta és folyamatosan arra a veszélyre próbál célozni, ami abból eredhet, hogy nincs ellenzékem. Ez valóságos veszélyt jelentene, ha nyugodtabb időket élnénk. Manapság azonban az ellenzék benne foglaltatik a megoldandó problémákban, a morális és gazdasági kérdésekben, amelyekre napról napra megoldást kell találni. Mindez elég biztosíték arra, hogy az uralkodó ne aludjék el. Ráadásul én önmagamon belül is képes vagyok ellenzéket kialakítani.

– Olybá tűnik, mintha Lord Byronnal beszélgetnék – mondtam. – Gyakran olvasom Byront és Leopardit. Aztán, ha elegem van az emberekből, nagyobb utazásokra indulok. Ha rajtam múlna, örökkön a tengeren lennék. Ha utaznom nem lehetséges, beérem az állatok társaságával. Értelmi képességeik felérnek az emberével, mégsem akarnak tőlünk semmit. A lovak, a kutyák és kedvenceim, a macskák. Vagy figyelem a vadállatokat. Ők testesítik meg a természet elemi erejét.

Ez a beismerés annyira embergyűlölőnek tűnt számomra, hogy rákérdeztem, vajon egy uralkodót inkább az emberiség iránti megvetésnek, mintsem szeretetnek kell-e irányítani.

– Épp ellenkezőleg, az embert kilencvenkilenc százalék szeretet és egyetlen százalék megvetés kell, hogy irányítsa.

Az ő szájából ez a kijelentés meglepett, és hogy biztos legyek abban, nem értem félre, még egyszer feltettem a kérdést: – Valóban úgy gondolja, hogy embertársaink inkább érdemelnek együttérzést, mint megvetést?

A rá olyannyira jellemző kifürkészhetetlen arckifejezéssel tekintett rám, és halkan így válaszolt:

– Több együttérzést és több könyörületet; sokkal több könyörületet. Ez a mondata eszembe juttatta, hogy beszédeinek olvastakor nemegyszer meglepetést okozott nekem, hogy mintha fitogtatná önzetlenségét.

Miért is fontos neki, a Condottierének, hogy ekkora elszántsággal emlegesse a közösség érdekét? Mindez arra késztetett, hogy megkérdezzem:

– Ön újból és újból remekmívű kifejezésekkel ad hangot annak, hogy életének fő célja saját személyisége határainak kitágítása, mondván „létezésemet remekműnek szánom”, vagy „azt akarom, hogy az életem drámaian hatékony legyen”. Volt, hogy Nietzschét idézte: „Élj veszélyesen!”. Egy ilyen büszke természetű ember hogyan írhatja le ugyanakkor azt is, hogy „legfőbb célom a közjó szolgálata”? Nincs itt valami ellentmondás?

Mussolininek a szeme sem rebbent.

– Én nem látok ebben ellentmondást – válaszolta. – Ez így tökéletesen logikus. A közösség érdeke drámai fontosságú. Ha tehát ezt szolgálom, azzal megsokszorozom a személyiségem. Válasza megdöbbentett, és nem találtam hatásos viszontválaszt, ezért inkább saját szavait idéztem neki. – „Mindig is altruista életfelfogásom volt.”

– Kétségtelenül – mondta. – Senki nem vonhatja ki magát az emberiség köréből. Ez egy kézzelfogható dolog – a humánuma a fajnak, amelynek szülötte vagyok.

– A latin fajhoz a franciák is odatartoznak – vetettem közbe.

– Egyik beszélgetésünk során már kifejtettem, hogy nincsenek tiszta fajok. Elménk illúziója azt hinni, hogy vannak, pusztán egy érzelem. De vajon attól, hogy illúzió, kevésbé létezik?

– Ezek szerint akár választhatunk is fajt magunknak.

– Természetesen.  (szerk.: biztos lehet benne a kedves olvasó, hogy ha Mussolini tudta volna, mi az a neoliberalizmus, és mit fog tenni a világgal, pontosabban fogalmazott volna.)

– Nos, én a mediterránt választottam, és Nietzsche személyében ehhez igen jelentős szövetségesre találtam.

A név nem hagyta érintetlenül a lelkét, és németül idézte Nietzsche talán legbüszkébb kijelentését: „Olybá tűnik, hogy boldogságra törekszem? A munkám jogán törekszem rá”.

Felhívtam a figyelmét arra, hogy ez a gondolat eredetileg Goethétől származik, és egyben megkérdeztem, hogy osztja-e a nagy német költő vélekedését, miszerint a sorscsapások alakítják ki az ember jellemét.

Egyetértően bólintott. – Hogy azzá lettem, aki vagyok, azt a válságoknak köszönhetem, amelyeken keresztülmentem és a nehézségeknek, amelyeket le kellett győznöm. Épp ezért mindig mindent kockára kell tudnunk tenni.

– Így azonban, ha felesleges kockázatokat vállal, azzal életét és munkáját sodorhatja veszélybe.

– Az életnek ára van – válaszolta magabiztosan. – Nem élhetünk kockázat nélkül. Nap mint nap elindulok a csatába.

– Ha következetesen betartaná ezt az álláspontot, akkor nem törekedne arra, hogy megvédje az életét.

– Nem is törekszem rá – vágta rá.

– Hogy?! – kiáltottam fel. – Tisztában van ön azzal, hogy mindig is fog olyan ellensége akadni. aki azért hogy önt megfossza az életétől, hajlandó kockára tenni a sajátját?

– Ó, értem már mire céloz. Én is hallottam a pletykákat. Azt mondják, hogy állandóan ezer rendőr vigyáz rám, és minden éjszaka máshol alszom. De a valóság az hogy éjről éjre a Villa Torloniában alszom, akkor és oda megyek autóval vagy lovon, amikor és ahova éppen kedvem támad. Roppant megalázó érzés volna állandóan a saját biztonságom miatt aggódni.

 – Kérem, mondja el nekem – tettem fel a zárókérdést -, hogy milyen szerepet játszik az életében a dicsőség utáni sóvárgás. Vajon nem ez a legnagyobb hajtóerő egy uralkodó számára? Vajon nem a dicsőség-e a halál egyetlen ellenszere? Ugye a dicsőség volt legfontosabb célja kisfiú kora óta?

Mussolinit nem lehetett kibillenteni a nyugalmából.

– Nem lebegett szemem előtt a dicsőség kisfiú koromban mondta -, és azzal sem értek egyet, hogy ez volna a legnagyobb hajtóerő. Abban valóban igaza van, hogy valamiféle megnyugvást jelent a tudat, hogy az ember nem hal meg egészen. Tetteimet soha nem kizárólag a dicsőség utáni sóvárgás vezérelte. A dicsőség próbája a halhatatlanság.

– Széles mozdulattal egy távoli és beláthatatlan jövő felé mutatott, és hozzátette:

– De ez csak azután derül ki.

Kategória: Egyéb